Keresztyénüldözések kora
Belesüppedtünk jóléti társadalmunkba a világnak ezen a táján. Pedig még élő emlékezetünk van arról, hogy milyen volt üldözöttnek lenni. Legalábbis hátratételt szenvedni, személyes egzisztenciát kockáztatni, a gyermekek jövendőjét bizonytalanná tenni. Nem személyes emlékek ezek, hanem a szüleink és nagyszüleink nemzedékének vallomásai.
A múlt század utolsó évtizedében gyűjteményes kötet készült az egyházmegyéről, ahol akkor szolgáltam. A magam naivitásával és amessziről jött ember gyanútlanságával vállaltam a számomra mindig is izgató korszak megírását, az 1948-57 közötti történések felkutatását a rendelkezésre álló egyházi források valamint az akkor még élő szemtanúk, lelkészek, lelkészözvegyek, lelkészgyerekek vallomásai (azóta tudom, hogy ezt tudományosan jegyzik oral history megnevezés alatt) alapján. Izgalmas volt a korabeli egyházi iratok lapozása a sürgönyök néhány szavától a megszűrt jegyzőkönyvekig. Döbbenettel tapasztaltam az egyházmegyei jegyzőkönyvekből kitépett dokumentumok hiányát, ahol arra sem vették a fáradtságot, hogy az iktatószámokat pótolják. Ennek az időnek tanulságát akkor sajátosan összegeztem, a töredékes források objektivitásának fényében, némi távolságtartással a szakmai követelményeknek eleget téve. Ma már tudom, naiv voltam és nem vettem észre azoknak az életeknek lenyomatát, amelyek az egyháztól azért kerültek távol, mert nagyon is benne voltak. És ez a benne lét keserítette meg, vagy tette próbára oly módon az életüket, hogy inkább szabadultak mindentől, ami az egyházi létre emlékeztette őket. Furcsa, mert ebben benne volt apáik, anyáik vagy éppen egy nemzedékkel még visszábbi meghasonlásuk, ami legtöbbeknek talán nem kis lelki terhet is jelentett. De a közösségvállalás hiánya volt a legmegdöbbentőbb ebből a korból, amikor üldözték a keresztyéneket. Üldözték, hátra tették, elbocsátották, megalázták, iskoláktól, tanulástól eltiltották. Valahogy ez a némaság máig kísért. Nemcsak a múltúnkban, hanem azokért a keresztyénekért, akik most hasonló helyzetben vannak. Akiket hitükért üldöznek, elűznek, megnyomorítanak vagy megölnek.
Van itt egy lényeges teológiai probléma. Van-e joga az ellenállásra a keresztyén embernek vagy csak az áldozati szerep számára a Krisztus-áldozat analógiájára? Ad absurdum, míg az utolsó keresztyént is kiirtják. Vagy erre a történésre, mint a végidők beteljesedésére kell nézni, ahol Isten állítja helyre az igazságot országa eljövetelével?
Az utóbbi évek statisztikáiban egyértelmű, hogy a világon hitbeli meggyőződésük miatt a keresztyéneket éri a legtöbb üldözés. Közülük szenvednek a legtöbben mártíromságot. Nem azért mert meg akarnak halni, hanem mert olyan helyzetbe kerülnek, ahol a választás lehetősége kevés. A mártíromság ma sem elhatározás kérdése, hanem inkább a pillanatnyi helyzet döntése, aminek hitbeli érettsége természetesen ott van a korábbi esztendőkben. A vállalás a döntő.
Furcsa anakronizmus, hogy míg a világ úgynevezett keresztyén fele birtokolja a gazdasági és fegyveres hatalom nagy részét, addig a mártíromságot szenvedő máshol élő keresztyének szenvedéséről, hiányosságairól alig vesz tudomást. Ezen társadalmak politikai elitjei felháborodnak az emberi jogok hiányán, de alig reagálnak a világ más részein élő keresztyének szenvedéseire. A szeretet egyetemes, de a hitben testvérekért nem lehetne többet tenni? Legalább beszélni arról a szenvedésről, és egyre hangosabban, hogy ma a vallásüldözésben legtöbben Krisztusért halnak meg?
Forrás: Reposzt