Az igazságnak nincs szüksége sok szóra…
viszont annál több szeretetre…
Mennyi házasság, barátság és kapcsolat megy tönkre, amiért az érintetteknek nem akaródzik kimondaniuk ezt az egyszerű szót: „sajnálom”! A bűn megvallása nyilvánvalóan nehezünkre esik nekünk embereknek. Ahelyett, hogy felelősséget vállalnánk a szavainkért és a cselekedeteinkért, sokkal szívesebben toljuk másokra a vétkünket, vagy leplet borítunk rá annak reményében, hogy idővel a feledés homályába merül.
Minduntalan belebotlottam már Péter első levelének ebbe a versébe: „a szeretet sok bűnt elfedez” (1Pét 4,8). Vajon ezzel azt mondaná nekünk Isten Igéje, hogy mások helytelen viselkedését minden esetben el kell fedeznünk, vagy tudomást sem szabad vennünk róla? Más igehelyek nem éppen arra szólítanak-e fel bennünket, hogy igazítsuk helyre azokat az embereket, akik eltévelyedtek az igazságtól?
Tudjuk, hogy Isten feltétel nélkül szeret, és fenntartások nélkül elfogad minket. Ezt a feltétel nélküli szeretetet azonban nem szabad a gazság jóváhagyásával azonosítanunk. Isten nem tűri el a gonoszságot, akármilyen formában mutatkozzon is. Ő határt szabott az embernek, rendelkezéseket adott nekünk, nem azért, hogy korlátok közé zárjon, hanem hogy megóvjon bennünket és az egymás közötti kapcsolatainkat a károsodástól.
Ősszel a kertünkben beért almákat mindig a lehető legkedvezőbb helyen tárolom be. Eközben már sokszor volt részem kellemetlen meglepetésben, ha egy rothadásnak indult almát elmulasztottam rögtön különválasztani az egészségesektől. Rövid időn belül az egész kosarat rossz szagú massza töltötte meg. Ha a gyülekezetben rosszul értelmezett szeretetet gyakorolunk, nem teszünk eleget Jézus velünk szembeni elvárásának, hogy világosság legyünk ebben a világban.
Jézus szembesítette az embereket a bűnükkel, Pál pedig szintén meginti a korinthusiakat elbizakodottságuk miatt, és megdorgálja őket, amiért megtűrik a gyülekezet tagjai között az erkölcstelenséget. A galatáknak szemére veti, hogy elferdítik az evangéliumot, Pétert meg egy alkalommal képmutatásáért rója meg.
Feddéseivel Pálnak sohasem mások lehordása a célja, hanem sokkal inkább szeretné azokat a gyülekezeti tagokat, akik viselkedésüket vagy tanaikat illetően eltértek a Biblia mércéjétől, gyengéden ismét a helyes irányba terelni. Valaki egyszer ezt mondta: „Sose használj kemény szót olyankor, amikor egy gyengéd is jó szolgálatot tesz.”
Ha azonban megintünk valakit, előzőleg komolyan meg kell magunktól kérdeznünk, vajon a szóvá tett dolog valóban vétek-e, vagy csak azért izgat fel vagy zavar minket a másik, mert más a vérmérséklete, mint a miénk, mások a kedvtelései, a ruházkodásában más ízlést képvisel, vagy más a napi időbeosztása. Röviden szólva, Isten Szavát és az Ő mércéjét kellene felmutatnunk az embereknek, nem pedig a sajátunkat, amely mindig behatárolt és előítéletektől befolyásolt.
Jay Adams írja erről a fajta elfedezésről:
„A bűn elfedezése azt jelenti, hogy semminek sem szabad elválasztania két lelki testvért. Azt jelenti, hogy sosem nézünk keresztül senkin. Isten nem engedi meg sem a neheztelést, sem az ellenszenvet… A kiengeszteletlen kapcsolatok ellentmondanak Isten akaratának.”
A naponkénti együttélés során egy kaotikus hajlamú személy éppúgy alaposan az idegeinkre mehet, mint egy perfekcionista. Ha viszont nem viselkednek bűnösen, akkor embertársaink másságát szeretettel el kellene „fedeznünk” furcsaságaikat elviselnünk, és inkább a saját büszkeségünk bajával törődnünk.
A büszkeség igencsak komisz gyom! A büszke gyülekezeti tagok jobbnak tartják magukat másoknál. Ők nem kiigazítják, hanem elítélik vagy megvetik őket.
„Az önteltség és a külsőleg felöltött erkölcsösség kéz a kézben járhat egymással” – írja MacArthur. Az önteltség utálatos Isten számára, az maga az ember ősbűne. Annak a hívő kereszténynek, aki többnek tartja saját magát, mindenekelőtt bűnlátásra van szüksége a saját életét illetően, mielőtt másokat tovább tudna segíteni. Ha vonakodik meglátni a vétkét, akkor gyümölcstelen marad az embertársaiért végzett szolgálata.
Az önkritika megőriz bennünket az elbizakodottságtól, és megkönnyíti, hogy ezt mondjuk a másiknak: „Sajnálom.”
Forrás: ethos, 2015/4. szám Yvonne Schwengeler